Teljes sötétségben Békéscsabán: vakon közlekedett a Hírlap újságírója

Egy hirtelen ötletnek köszönhetően másfél hónapig gyakoroltam, milyen lehet egy vak ember élete. Kaptam botot, szemüveget, és heti kétszer egy, másfél órát mentünk terepre tanulni. Sok élménnyel lettem gazdagabb, többen segítettek a zebrán átkelni, megismertem Ádász István, a Vakok és Gyengénlátók Békés Megyei Egyesületének alelnökének történetét, és lelkileg is fejlődnöm kellett ahhoz, hogy megbízzak benne, az emberekben és a botban, ami a szememmé lett.

Hárman indultunk útnak szerda reggel Békéscsabán. Ádász István vak, Tóth György alig látó, én pedig vakká váltam ismét néhány órára, egy leragasztott szemüveg segítségével. Bejártuk a belvárost, elmentünk inni, süteményt enni, a városházára és a vasútállomásra. Ez egy átlag látó embernek egy óra alatt kényelmesen megvan, nekünk két és fél óra kellett.Kiképzésem alatt először a bottal való közlekedést, a fogását, a mozdulatokat tanultam meg az egyesületnél.

Előfordult, hogy Ádász István tapsolt, s nekem meg kellett mondanom, hogy hány óránál hallom. A hallás, a tapintás, a szaglás különösen fontos egy nemlátónak. Be kellett állítanom magam egyenesbe a forgalomhoz képest. Ha elmentünk egy nyitott ajtajú üzlet előtt, akkor szaglásznom kellett, hogy vajon ez melyik bolt. Így könnyebb rájönni, hogy hol vagyok.

Olykor a falat kellett megérintenem, hogy érezzem a köveket vagy a málló burkolatot. Sokszor tapogatva kerestem a korlátot, amikor a lépcsőzést gyakoroltuk. Eleinte csak a Luther utcán mentünk. Fel-le, majd megkerestem a sarkot. Furcsa volt kopogtatni a bottal, nem akartam kárt tenni semmiben. Nem is lehetne, hiszen gumi van a végén. Vagy a falat kellett követnem, vagy a fűsávot. Lehet a bottal pásztázni, védőtartásban menni, koppintani. Miután nagyjából ment a fal követése, átkeltünk az úttesten.

Nagyon féltem, sokszor attól, hogy itt halunk meg. Két nem látó a kocsikkal szemben?Bizalmi kérdés volt: el kellett hinnem, hogy Ádász István tudja az utat, a kocsik megállnak, az emberek segítenek. Mivel nem sikerült az egyenest tartanom, és leginkább egy részeg csimpánzra hasonlítottam, ezért külön a fejembe kellett verni, hogy ha zebrán vagyunk, akkor balra tartsak, és inkább a fűben kössek ki, mintsem az út másik részén.

Azt is éreznem kellett, hogy az út középen magasabb, mint a két szélén. Ilyenkor legszívesebben levettem volna a szemüveget, és elfutottam volna hazáig. Veszélyes helyzetek is megestek, főleg, ha nagy szabadtéren voltunk. Nem volt tájékozódási pont; ez átok a vakoknak. Az eddig nem alaposan megnézett régi épületek okoztak meglepetéseket: nekimentem a falnak többször is, főleg a régi McDonald’s épületének. Teljesen átértékeltem a várost.

Nem szépnek, hanem veszélyesnek találtam. A térkőbe folyton beleakadt a bot, sokszor beleszaladtam. A vakvezető sávok túl laposak, cipővel is alig éreztem.

Egy helyen volt majdnem teljesen jó, a vasútállomás épületében. Az ajtóig ugyan nincs végig ilyen segítő sáv, de a többi nagyon jól használható. A kiülős helyek, a nyitott ablakok ellenségeimmé váltak. Utáltam mindet. Nemcsak azért, mert így sokan láttak, hanem azért, mert könnyen fel lehet bukni bennük.

A vakoknak tanácsos simléderes sapkát hordani, hogy a lógó fák, bokrok, és egyéb akadályok ne okozzanak nagy kárt bennük.

2018 Vakok és Gyengénlátók Békés Megyei Egyesülete - Készítette: PixelRain.hu